D. bódultan, enyhe fejfájástól gyötörve küzdötte ki magát az ágyból. Még kávét sem volt kedve főzni, inkább a hideg zuhany alatt próbált valamelyest fölfrissülni. Törülközés után sziszegve kapkodta magára ruháit, mert közben az órájára nézett; bizony, most már igencsak sietnie kell, még reggelire sem jut idő. „Majd a pékségben veszek valami bekapnivalót” - vigasztalta magát a sürgölődés közben.
Sötét, szmogos, bűnronda idő volt, a város büdössége még a megszokottnál is jobban zavarta. A pékséghez érve szomorúan tapasztalta, hogy hosszú sor tekereg a pult előtt; nem lévén más választása, azért csak beállt a végére.
Mivel volt rá elég ideje, szokása szerint végigpásztázta a jelenlévőket, két ismerőst fedezvén fel közöttük: a pincsikutyás égimeszelőt a szomszéd házból, meg Kolera urat az őt mindig árnyékként kísérő sameszával. Kolera úrnak ez persze csak a gúnyneve volt, az igazit D. sosem hallotta, hiszen a környéken mindenki így nevezte – a háta mögött –, szólni meg úgyse mert hozzá senki. Tényleg olyan ronda volt, mint egy gyilkos kór, és ha megszólalt, a hatás általában csak fokozódott: megállás nélkül szapult és szidalmazott mindent és mindenkit, aki és ami az útjába került.
- Figyu, Pityke, ezek a zsömlék feleakkorák sincsenek, mint akár csak öt évvel ezelőtt. Pedig már azok se voltak igazi jó zsömlék, ahogy a kenyér se: televágták valami puffasztó szarral, hogy kevesebb liszt kelljen hozzá. Most meg már a maradékot is kilopják belőle. Köcsögök a pékek, és köcsög az összes többi is, menjen mindenki a francba!
A Pityke gyerek helyeslően bólogatni kezdett anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna; nem hallotta annak a hangját még senki, az is lehet, hogy süketnéma. Ez az állapot kétségkívül sokat segíthetne Kolera úr elviselésében.
A pincsikutyás égimeszelő közben sorra került: elővakarta a papírba csomagolt pénzt, amit az asszony odatett neki. Igen ám, de a papírt szét kellett hajtogatni, mert arra volt felírva, hogy mit vegyen. A hajtogatás közepette először az apró esett ki és gurult el, aztán a bankjegyek kezdtek hullani; égimeszelő idegbetegen hajlongott, kapkodott jobbra balra, a pincsi meg tűéles hangon ugatott, a várakozók arcszíne sötétlilára kezdett váltani. A pultos lány mindeközben várakozó tekinteteket lövellt az égimeszelőre, aki – miután a pénzt összekaparta valahogyan – most éppen a papírját nem találta. Közben Kolera úr még véletlenül sem tekintett el az események szinkronban történő kommentálásától:
- Látod, Pityke, ilyen töketlen barmok itt az emberek, ilyen itt mindenki. A sok tehetetlen buzi, az. Ezér' nem megyünk mi soha semmire, bazmeg.
Amíg az égimeszelő laposkúszásban a papírt kereste, betolták a sütőből frissen kiszedett kifliadagot. Isteni illata volt, D.-nek azonnal a gyerekkori tejcsarnok jutott eszébe, ahonnan alig lehetett kirángatni, annyira élvezte a duftot.
Mire megvette a túrós táskát meg a kifliket tízóraira, elmúlt a fejfájás, és nyoma sem volt a bódultságnak sem, a reggeli recept hatásosnak bizonyult: röhögni kell és szagolni.
Ha tetszett, ne sajnáld, oszd meg másokkal is.
